Áprily Lajos itt nem az öregséghez beszél. Tárgyal vele.

Nem panaszkodik. Nem alkudozik plusz évekről. Nem kér még egy kis időt, mint aki a pénztárnál kapkodja össze az aprót. Elé áll annak, amitől a legtöbb ember retteg, és egészen különös dolgot kér tőle: ne engedd, hogy a végére zajos emberré romoljak.

Ez a vers ezért működik ma is. Mert az öregségről szól, de közben minden korosztályt kellemetlen helyzetbe hoz. Áprily nem a ráncoktól fél. Nem a lassulástól. Nem attól, hogy kevesebb lesz az ereje. Attól fél, hogy az ember a végéhez közeledve elveszíti a mértéket. Panaszkodik. Haragszik. Beszél, amikor már hallgatnia kellene. Magyaráz, amikor már egyetlen gyökeres szó is elég volna.

kép: wikipedia

Írta (ezt érdemes elolvasnod): Barna Krisztián

A vers első nagy mozdulata rögtön ez: az öregség nem ellenségként jelenik meg, inkább mesterként. „Bölcs fegyelmezője vérnek.” Ez gyönyörűen pontos. A vér itt még a hevület, az ösztön, az indulat, a fiatalkori belső zaj. Áprily nem azt kéri, hogy az öregség törje össze ezt az erőt. Azt kéri, hogy tanítsa meg csendben maradni.

Ez egészen más öregségkép, mint amit ma szeretünk. A mai világ az öregséget vagy letagadja, vagy menedzseli. Krémmel, edzéssel, vitaminlistával, fiatalos fotóval, aktivitásmítosszal. Áprily ennél könyörtelenebb és tisztább. Nála az öregség legnagyobb kérdése nem az, hogy mennyire látszik rajtunk az idő. Az a kérdés, mennyi zaj marad bennünk.

A vers központi szava a csend. De ez nem üres csend. Nem sértődött hallgatás. Nem az a fajta némaság, amely mögött harag ül. Áprily csendje fegyelmezett belső tér. Olyan állapot, ahová el kell érni. „Csendemhez csendben érjek.” Ez a sor szinte ünnepi program. Nem elnémulni akar, hanem megérkezni a saját végső csendjéhez.                                                                                                                 

A cikk szerzőjének verseskötete: Barna Krisztián: A vers testté lesz

És itt lesz a vers váratlanul kemény. Áprily fél a rossz öregségtől. A panasztól. A haragtól. A fecsegéstől. A túlbeszélt élettől. Attól az embertől, aki a végéhez közeledve sem tud mértéket találni. Aki már nem mond, csak ömlik. Aki nem közöl, csak zajt termel. Aki a saját félelmét beszéddel próbálja kitömni.

Ezért olyan fontos a „gyökeres szó”. Áprily nem szótlanságot kér. Pontos szavakat kér. Kevés szót. Súlyos szót. Olyat, amelynek van gyökere, mélysége, földje, tartása. A vers egyik legnagyobb tanítása ez: az ember érettsége nem abból látszik, mennyit tud mondani. Abból látszik, mennyit képes elhagyni.

A patak és a folyó képe itt nem dísz. A patak cseveg, mert még bukdácsol. A folyó a torkolatnál elcsendesedik, mert már tudja, hová tart. Ez szinte kegyetlenül szép kép. A fiatal élet tele van zörejekkel, kanyarokkal, apró zuhanásokkal. A vég felé viszont már nem minden mondat szükséges. Aki közel látja a torkolatot, annak a hangja is megváltozik.

Ezért nem öreges vers ez. Inkább minőségvizsga. Mert amit Áprily az öregségről mond, az a fiatalabb emberre is igaz. Most is lehet zuhatag-szájjal élni. Most is lehet mindent túlmagyarázni. Most is lehet úgy beszélni, hogy a szó már nem világít, csak eltakar. És most is lehet gyakorolni a gyökeres szót.

(Várlak a verses oldalamon) 

A vers szerkezete is ezt a fegyelmet dolgozza. Páros rímei nem csilingelnek, inkább lépnek. Két soronként zárnak, mintha az öregség maga húzná össze a szétszóródó életet kisebb, rendezettebb egységekbe. Ráadásul minden sor szigorúan tizenegy szótagos. Ez nem látványos formai mutatvány, inkább belső rend. A vers nem csak beszél a fegyelemről, hanem végig fegyelmezetten lélegzik.

A szerkezetben az is erős, hogy a vers szinte végig kérésekből épül: „taníts”, „ne ingerelj”, „halkíts”, „tömd be”, „ments meg”, „adj”. Áprily nem leírja az öregséget, megszólítja. Mintha az idő nem puszta biológiai folyamat volna, inkább szigorú mester, akihez még időben tanácsért kell fordulni.

A legszebb formai csavar pedig az, hogy a vers a bő beszédről indul, és egyetlen szóra érkezik meg. A sok kérés, kép és önfegyelmező mondat végül ebbe a kurta feleletbe sűrűsödik: „Készen.” Vagyis a forma pontosan azt teszi, amit a vers kér: elhagyja a fölösleget, és a végére csak a gyökeres szó marad.

A zárlat ezért üt ennyire. A vers végén már nincs nagy halálpátosz. Nincs színpadi búcsú. Nincs aranyozott végmondat. Csak egy kérdés és egy felelet. „Készen vagy?” És erre elég egyetlen szó: „Készen.” Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

Ez a kurta válasz nem szegényes. Teljes. Egy élet végső vizsgája fér bele. Nem az számít, mennyi mindent tud még felsorolni az ember. Az számít, hogy van-e benne rend. Eljutott-e oda, ahol már nem kell szerepelni, bizonyítani, védekezni, magyarázni.

Áprily verse ezért nem az elmúlásról beszél a szokásos puha módon. Azt kérdezi, tudunk-e úgy öregedni, hogy közben nem válunk saját zajunk foglyaivá.

Mert az öregség nem ránc.

"Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen."

 indexkép: Altató facebook

window.adsDoNotServeAds = true