(A Pop testté lesz)

Ismered ezt a dalt. Csak lehet, hogy nem tudod, ki énekli. Lehet, hogy a Tears for Fears név nem ugrik be. De a dallam? Nos, az egyszer biztos. Az a napfényesnek tűnő, könnyed, nyolcvanas évekbeli rádiós sláger, amelyik úgy suhan át a fülön, mintha csak háttérzene volna vezetéshez, bevásárláshoz, fél szemmel hallgatott retróblokkhoz. Aztán egyszer csak ott marad belőle egy mondat, és hidegebb, mint a zene alapján várnád: Everybody wants to rule the world.

Mielőtt továbbmegyünk: itt lesz érdemes meghallgatni az eredeti dalt, mert lehet, hogy a füled hamarabb felismeri, mint az emlékezeted.

Az együttes legnagyobb slágere volt a slágerlistákon, hazájukban, Nagy-Britanniában a 2. helyet érte el, az Egyesült Államokban, Kanadában és Új-Zélandon pedig az első helyen végzett. Bár hatalmas sláger volt, az „Everybody Wants to Rule The World” majdnem fel sem került a Songs from the Big Chair nagylemezre.  A páros nem rajongott a dalért, és úgy gondolták, hogy a szinkopált, véletlenszerű ritmus nem illik az album többi részéhez. Írta: www.barnakrisztian.hu

A szám igazi furcsasága nem az, hogy sláger lett. Hanem az, hogy ilyen sima, világos, majdnem derűs hangzással mond ki valami nagyon sötétet. A dal eredeti iránya még nyersebb volt: egy korai címváltozat szerint Everybody Wants To Go To War lett volna, vagyis mindenki háborúzni akar. Roland Orzabal ezt végül nem érezte működőképesnek. A végső cím sokkal pontosabb lett. Nemcsak háborúról szól. Hanem arról az emberi vágyról, amelyből a háború, az uralom, a manipuláció és a mindennapi kis zsarnokság is kinőhet.

Ezért veszélyes ez a dal. Nem kiabálja, hogy baj van. Nem fenyeget. Nem dörög. Inkább úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Napos gitár, lebegő ritmus, tiszta refrén. A felszín szinte mosolyog. A mondat viszont nem mosolyog. Mindenki uralni akarja a világot. Ez nem politikai szlogen, hanem emberdiagnózis.

A dal nem csak az akkori nagyhatalmakról szól. Nem csak Reaganről, Thatcherről, hidegháborúról, rakétákról és világrendszerekről. Persze az 1985-ös háttérben ott van a hidegháborús szorongás, a nyugati sikerlogika, a hatalmi verseny. De ha csak ennyiben hagyjuk, akkor múzeumba tesszük a dalt. Pedig nem oda való. Ez a mondat ma is él, csak kisebb képernyőn.

Barna Krisztián: A vers testté lesz

Mert ma már nem kell országot vezetni ahhoz, hogy valaki uralkodni akarjon. Elég egy családi vita. Egy munkahelyi pozíció. Egy kapcsolat. Egy kommentmező. Egy közösségi oldal. Egy sértett igazságérzet. Az ember nem mindig trónt akar. Sokszor csak azt akarja, hogy az ő verziója legyen az egyetlen elfogadható valóság. És ha ezt eléri, máris megvan a saját kis birodalma.

A dal címe ezért talál telibe. Nem azt mondja, hogy néhány gonosz ember uralni akarja a világot. Hanem azt, hogy mindenki. Ez a szó a gyomorszáj. Mert ebben már nem lehet kényelmesen mutogatni. Nem lehet azt mondani, hogy ez csak a politikusok betegsége, csak a milliárdosoké, csak a hadvezéreké, csak a vezérigazgatóké. A dal azt súgja: benned is ott van. Legfeljebb kisebb terepen gyakorlod.

Valójában ez a legpontosabb popzenei mondatok egyike a kontrollvágy természetéről. Mert az uralkodás ritkán úgy kezdődik, hogy valaki gonosz akar lenni. Vagy az irigység dolgozik meglapulva az ember szívében, vagy csak egyszerűen: fél. Fél attól, hogy elveszíti a rendet. Fél attól, hogy nem figyelnek rá. Fél attól, hogy más dönt helyette. Fél attól, hogy kicsúszik valami a kezéből. És ebből a félelemből nő ki a szorítás. Először csak védekezésnek hívjuk. Aztán rendszer lesz belőle.

Ezért zseniálisan laza, hogy a dal nem komor menetinduló. Ha sötét zenei köpenyt kapott volna, talán túl egyértelmű lenne. Így viszont sokkal alattomosabb. Úgy hangzik, mint valami nyári rádiós emlék, miközben a szöveg mögött ott dolgozik a felismerés: az emberiség egyik legvidámabban csomagolt betegsége a hataloméhség.

(Várlak a verses oldalamon) 

A Tears for Fears amúgy sem puszta popgép volt. A zenekar neve és korai világa erősen kötődött a pszichológiai sérülések, elfojtások, belső szorongások témájához. A Songs from the Big Chair albumot sok kritika éppen azért tartja jelentősnek, mert a korszak nagy slágereit személyes és társadalmi neurózisokkal tudta összekötni.

Ez a dal pedig ebben különösen ravasz. Nem azt kérdezi, ki ül a trónon. Hanem azt, miért vágyunk rá mindannyian. Miért akarjuk újra és újra rendezni a világot úgy, hogy nekünk legyen igazunk? Miért akarjuk megmondani, más hogyan éljen, mit gondoljon, kit szeressen, mire szavazzon, mit higgyen, mitől féljen? És közben miért nevezzük ezt gyakran gondoskodásnak, felelősségnek, elveknek, rendnek, igazságnak. Jaj, az erkölcsöt majdnem elfelejtettem.

A dal legnagyobb ereje mégis az, hogy nem akar feloldást adni. Nem mondja, hogy a világot majd megjavítja valaki. Nem mondja, hogy lesz egy jó uralkodó, aki végre helyesen használja a hatalmat. Inkább ott hagy a felismeréssel: lehet, hogy a világ uralásának vágya nem kívülről támad ránk, hanem belülről nő ki. És amíg ezt nem látjuk, addig csak cserélgetjük a trónon ülő arcokat.

A dal létjogosultsága, napjainkban sem kérdőjelezhető meg. Mert a mi korunk sem lett kevésbé hataloméhes. Sőt! Csak demokratizálni próbálja az uralkodási vágyat. Mindenki kapott egy kis mikrofont, egy kis felületet, egy kis közönséget, egy kis ítélőszéket. És ettől nem lettünk szabadabbak. Sokszor csak hangosabb kis uralkodók lettünk, akik nem országokat, hanem narratívákat akarnak elfoglalni. Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

Az Everybody Wants to Rule the World ezért nem retrósláger. Hanem finoman becsomagolt figyelmeztetés. Azt mondja: vigyázz, mert lehet, hogy miközben a világot akarod rendbe tenni, már saját magadat sem tudod vezetni.

És talán ez a dal legkeményebb üzenete. A világ uralásának vágya gyakran ott kezdődik, ahol az ember elveszíti az uralmat önmaga fölött.

 Képek: Wikipédia