(Kultúrsokk)

Püspök volt, erotikus verseket írt, állítólag a homoszexualitással csak trendin provokált, a pápaságot is kigúnyolta, végül a király ellen fordult. Janus Pannoniust nemcsak tanítják, hanem régóta szelídítik is. A tankönyvekben többnyire egy finom, bús humanista néz ránk, aki mandulafáról ír, Itáliából importálja a műveltséget, és szépen beilleszkedik a magyar reneszánsz nyitóképébe. Ez a portré kényelmes. Csak épp nem teljes. Mert Janus nem a magyar irodalom első szelíd zsenije volt, hanem az első igazi veszélye. (Hogy kire volt veszélyes? Ez a legjobb kérdés) Az első olyan nagy költő, akiben a műveltség javarészt nem dísz volt, hanem fegyver. Írta: www.barnakrisztian.hu

Már a kiindulópontja sem átlagos. Nem valamelyik nyugodt, zárt katolikus világban nőtt fel, hanem a déli határvidék zavaros, vallásilag átjárt, félig "eretnek", félig kevert közegében. Olyan térségben, ahol a hivatalos hit mögött más hangok is éltek. Ahol a tekintély nem volt teljesen magától értetődő. Ez nem apró részlet. Ez magyarázza, miért lett belőle később olyan ember, aki az egyházi méltóság csúcsán sem tudott áhítatos bólogatóvá szelídülni.

Aztán jött Itália, és ott végképp kiszabadult. Ferrara, Guarino da Verona iskolája, majd Padova. Nemcsak műveltséget kapott, hanem új emberképet. A humanizmus nem azt mondta neki, hogy ismételd a kész igazságokat, hanem azt, hogy gondolkodj, fordíts, vitatkozz, formálj magadnak hangot. Janus ezt nem félig tanulta meg. Teljes erővel ráharapott. Olyannyira, hogy még a nevét is átírta. A Jánosból Janus lett, a magyarból Pannonius. Ez nem egyszerű latinoskodás volt, hanem öntudatos belépő. Azt üzente vele, hogy mostantól nemcsak valaki rokona vagy egyházfi, hanem szerző.

És itt kezdődik az igazi botrány. (A cikk szerzőjének verseskötete): Barna Krisztián: A vers testté lesz

Mert Janus nem úgy lett nagy költő, hogy közben erkölcsös díszpüspökként vigyázott a saját szobrára. Az epigrammái között ott vannak a nyers, pajzán, olykor kifejezetten illetlen darabok. Vannak bennük női testek, férfi testek, kétértelműség, gúny, erotika, helyenként homoszexuális utalások is. Azért jó, ha tudjuk, a kutatók többsége szerint Janus homoszexuális tartalmú versei elsősorban a humanista stílusgyakorlat részét képezték, nem feltétlenül a saját életvitelét tükrözték. A biztos, hogy nem félrecsúszott kamaszjegyzetek ezek, hanem tudatos reneszánsz irodalom. Antik mintákból, itáliai divatból, szatirikus hagyományból és saját merészségből összerakva. Janus nem véletlenül ír így. Nem botlik bele a szabadságba, hanem használja.

De a leglényegesebb, amit a régi irodalomtörténet sokáig nem bírt lenyelni az, hogy Janus valójában már a tizenötödik században érti azt, amit nálunk jóval később kezdtek elfogadni. A költői hang nem azonos az életrajzi erkölccsel. A vers beszélhet mocskosan, gúnyosan, kegyetlenül, attól a szerző még nem oldódik fel a saját szövegében. (Bár, ezzel nem feltétlen tudok egyetérteni, mert nagyon kontextus függő…) Ez a reneszánsz egyik legmodernebb felismerése. Nem véletlen, hogy a későbbi korok zavarba jöttek tőle. Könnyebb volt Janusból nemzeti dísztárgyat csinálni, mint elfogadni, hogy a magyar irodalom első világszintű költője ennyire húsból van.

A másik nagy botrány nem a testnél kezdődik, hanem a hitnél. Janus püspök lett. Ez önmagában is elég abszurd, ha mellé tesszük a verseit. De a helyzet ennél is kényesebb. Püspökként sem lett engedelmes díszpap. Nem szerette a dogmatikus teológiát, nem hajolt meg a vallási fanatizmus előtt, és a papság képmutatását sem kezelte finom kesztyűvel. (Nos, speciel ezzel nagyon egyet értek) Az egyik legélesebb mondata ma is úgy csattan, mintha tegnap írta volna: hívő soha nem lehet poéta. Ezt lehet magyarázni, szelídíteni, árnyalni, de a magja ugyanaz marad. Janus szerint a költészethez olyan belső szabadság kell, amit a vak hit és az intézményi tekintély nem mindig bír el. (Várlak a verses oldalamon) 

Nem csoda, hogy a pápaságot sem kímélte. "Miért nem vizsgálják mostanság, mint hajdanában, a pápák heréjét?" című epigrammája a középkori nőpápa, "Johanna papissa" legendájára épül. A történet szerint IV. Leó pápa 855-ös halála után egy nő (Johannes Angelicus néven) bitorolta a trónt. Két és fél év múlva egy körmenet során hirtelen rosszul lett, és ott helyben megszülte gyermekét, leleplezve ezzel valós nemét. A legenda szerint a pápajelölteket azóta egy lyukas trónszékre (sedia stercoraria) ültetik, hogy a pápaválasztó bíborosok saját szemükkel és kezükkel győződjenek meg a jelölt férfiasságáról.

Janus az epigramma csattanójában súlyos erkölcsi bírálatot fogalmaz meg a korabeli egyházfőkkel szemben: a régi szokást szerinte azért hagyták el, "mert mostanság a jelölt már azelőtt bizonyít". Ez az utalás az egyházfők világias, erkölcstelen, kicsapongó életmódjára utal. A reneszánsz Rómában a nepotizmus, a szervezetbe emelt ágyasok és a törvénytelen gyermekek (nepoték) nemzése olyan nyílt titok volt, amely feleslegessé tette a fizikai ellenőrzést, hiszen a jelöltek virilitása már a konklávé előtt is köztudott volt.

Ettől persze volt nagyobb hatású gúnyirata is. Ez a kettősség az ő igazi terepe. Egyik kezével pénzt és támogatást szerez az országnak, a másikkal csúfolódó --verset ír az egyház fejéről. Ez nem egyszerű pimaszság. Ez karakter. Janus nem tudott fél lélekkel élni. Ha hivatalban volt, akkor is költő maradt. Ha költő volt, akkor sem adta fel a veszélyes közelséget a hatalomhoz.

És persze a hatalommal előbb vagy utóbb össze is ütközött.

Mátyás király udvarában Janus nem periférikus figura volt. Nem egy sarokban ücsörgő költőcske. Diplomata, püspök, udvari ember, az európai műveltség egyik magyar kirakata. Része annak a nagy vállalkozásnak, amely a magyar udvart a reneszánsz térképre teszi. De a művelt emberek között is van olyan pillanat, amikor a szellem és a politika szétcsúszik. Janusnál ez a pillanat 1471-ben jön el, amikor a Mátyás elleni összeesküvéshez csatlakozik. Mert a király, a török elleni védekezés helyett (amit a humanista elit elsődlegesnek tartott) a dinasztikus cseh háborúkra koncentrált. Janus Pannonius és Vitéz János szerint ez értelmetlen erőfeszítéseket igényelt az országtól, miközben az oszmán seregek akadálytalanul fosztogattak a déli végeken, időnként Stájerországig is eljutva.

Az összeesküvők a tizenhárom éves lengyel hercegnek, a Jagelló-házi Kázmérnak ajánlották fel a magyar trónt. A pártütők magját Vitéz János esztergomi érsek, Janus Pannonius pécsi püspök, Laki Thuz Osvát zágrábi püspök, Laki Thuz János volt szlavón bán és Rozgonyi Rajnáld tárnokmester alkotta.

Ez már nem csípős epigramma. Ez nyílt politikai szakítás. És itt válik végleg világossá, hogy Janus nemcsak nyelvben volt bátor. A király ellen fordulni nem irodalmi póz volt, hanem végzetes döntés. Lehet magyarázni külpolitikai nézetkülönbséggel, sértett elitérdekkel, túl sok önbizalommal vagy félreértett történelmi küldetéssel. A végeredmény ugyanaz. Janus elbukott. A lázadás szétesett, a számítás rossznak bizonyult, a menekülés és a tüdőbaj felőrölte testét.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba

A történet vége nem szép. Nem emelkedett. Nem vigasztaló. Menekülés, betegség, agónia, Medvevár. Harminchét évesen meghal. Nem úgy, mint egy békés humanista tanár, hanem úgy, mint valaki, aki túl közel ment mindenhez. A hatalomhoz is, a szabadsághoz is, a saját idegeihez is. És ebben van valami nyers igazság. Janus nem azért lett nagy, mert távol maradt a világtól, hanem azért, mert beleállt. Néha rosszul. Néha végzetesen. De mindig teljes emberként.

A legérdekesebb talán mégsem az, amit életében csinált, hanem amit az utókor művelt vele. Mert Janust nemcsak olvasták, hanem szerkesztették is. Levagdosták róla, ami kényelmetlen volt. A pajzán verseket félretolták, a gúnyt lehalkították, a testet letakarták, a botrányt pedagógiai célból fertőtlenítették. Kellett a nagy költő, csak a túlélő Janus nem kellett. Ezért lett belőle sokáig szoborszerű alak. Pedig épp az ellenkezője volt. Nyugtalan, éles, provokatív, helyenként kifejezetten kellemetlen.

És talán éppen ezért fontos most újraolvasni. Nem azért, hogy mai botrányhőst csináljunk belőle. Az olcsó volna. Hanem azért, hogy végre észrevegyük: a magyar irodalom nem szelíd, tiszta, kiállítási darabbal kezdődik, hanem egy olyan emberrel, aki egyszerre volt püspök, erotikus költő, humanista fordító, pápagúnyoló, udvari diplomata és bukott összeesküvő.

Vagyis Janus Pannonius nem mellékszál a régi irodalomban, hanem robbanás a kezdetnél.

És ezt a robbanást túl sokáig próbálták selyempapírba csomagolni.