Kultursokk

Van egy író, aki úgy járőrözik a magyar nyelvben, mintha közrend volna. Igen, még ma is. Nem emeli fel a hangját, nem csapkod, nem szónokol, csak észreveszi a pongyolát, és nem engedi át. A mondat nála nem szeszély, hanem fegyelem kérdése. Mintha minden rosszul használt szó egy elnézett kihágás volna, minden pontatlan fordulat pedig apró rendbontás. Ritka alkat az ilyen. Nem azért, mert szigorú, hanem mert nemcsak írni akar jól, hanem rendet akar maga körül a nyelvben is. Mert ez a nyelv nem egyszerű eszköz. Hajlékony, zenei, szeszélyes, mégis pontos. Tud simogatni, ütni, rejtőzni és világítani egyszerre. Kevés nyelv bír ennyi árnyalattal úgy, hogy közben ennyire kényes marad a hamis hangra. És ez az ember ezt pontosan tudta. Nem használta a magyart, hanem őrizte.

Kosztolányi Dezső portréja, 1935. Fotó: Székely Aladár. Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum / Wikimedia Commons. Licenc: közkincs

Az ő képein soha nincs repedés. Zöld tintával dolgozik, húz, javít, cserél, finomít. Nem azért, mert szeret beleavatkozni a szövegbe, hanem mert nem bírja elviselni, ha a mondat csak nagyjából jó. A nagyjából nála nem fokozat, hanem hiba. A magyar nyelvben nem lakni akar, hanem rendet tartani. Nem véletlen, hogy a szavakat is úgy nézi, mint más az ékszereket vagy a sebészkést. Fényük van, súlyuk van, és ha rossz helyre kerülnek, sebet ütnek.

Ő azok közé tartozik, akiknek a munka nem program, hanem hőmérséklet. Nem fellángol, hanem dolgozik. Újra és újra nekimegy ugyanannak a mondatnak, amíg meg nem szólal úgy, ahogy kell. A nyelv nála nem ihletett köd, hanem fegyelem, ízlés, hallás és idegrendszer. És talán épp ez benne a legijesztőbb. Hogy nem elég neki szépen írni. Pontosan akar írni. Mintha a pontosság nem szakmai becsület volna, hanem valami személyesebb, majdnem erkölcsi ügy. Ha tehetné, megalkotna egy új tudományt, kvantum-irodalom néven. Ma is jól végezte munkáját, gondolta megérdemel egy apró süteményt a kedvenc cukrászdájában. Beült hát pár percre.

New York Kávéház, forrás: PestBuda online folyóirat

Az élet úgy hozza, hogy harminchét másodperc múlva belép ugyanannak a cukorműves műhelynek az ajtaján egy teljesen másfajta lírikus is. Ő már nem a mondat őre, hanem a saját életének szabotőre. Kívülről a szépet, a finomat, a kimunkáltat akarja felmutatni, és a külvilágtól rendre meg is kapja ehhez a segítséget. Belül azonban egyre kevésbé tud uralkodni magán. Az érzelmei újra és újra rabul ejtik, majd téves útra terelik az életét. Így fordulhatott elő, hogy huszonévesen egy tizennégy éves lányba lett szerelmes, és így nyitotta ki előtte az a világ kapuját nagybátyja, ahol az alkohol, a kétes hírű nők és mindenfajta más, függőséget okozó kemikália kéznél volt hedonista életmódjának kielégítésére.

Kikötő hírlevél: Versvideók és versdekódolások mentése az e-mail fiókodba.

Persze sokan rögtön azt gondolnánk, hogy az ilyesfajta életet élő ember az lusta, semmire való és egész nap henyélő fajta, de ez a szemlélet alapjait véve dől romba, hiszen második főhősünket a munka tartotta életben.

Nem egyszerűen sokat dolgozott, hanem hajszolta magát. Ezt a hihetetlen munkamorált folyamatos kávéfogyasztással, rengeteg cigarettával, olykor napi ötven szálig jutva, valamint bármennyire hihetetlen, orron át használatos kokainos ecsetelővel tudta fenntartani. Igen, ez a sok méreg tartotta mozgásban és lendületben azt az elmét, amely közben már régen jelezte, hogy a gazdatestre gyakorolt hatások nem maradnak következmények nélkül. Ő azonban ezt nem vette elég komolyan.

És mégis, ez az ember is hihetetlenül termékeny. Verset ír, prózát ír, fordít, publicisztikát ír, szerkeszt, vitázik, javít, újrakezd. Nem romantikus bohém, hanem félelmetesen működő alkotógép, aki közben lassan feléli önmagát. A magyar irodalom egyik legtermékenyebb polihisztora lesz. Ez teszi igazán nyugtalanítóvá. Mert itt nem arról van szó, hogy egy nagy író életében akadt néhány sötét folt. Kinek nincs? Hanem arról, hogy ugyanaz a kéz termeli a sorokat megállás nélkül, és még csak véletlenül se gondolja senki, hogy itt csupán a mennyiségről van szó. Ezeknek az irodalmi soroknak a minősége szinte megugorhatatlan. De ugyanez a kéz adagolja a kokaint, ugyanez a kéz gyújt rá láncdohányosként a cigarettára, ugyanez a kéz emeli a pezsgőt a magasba. Most pedig ugyanez a kéz int a felszolgáló fiúnak, és kéri a szokásosat. Közben ő maga sem értette teljesen miért, az alábbi nevek ismétlődtek gondolataiban: Hedvig, Ilona, Erzsébet, Mária, Ilona…végül is aztán arra a következtetésre jutott, hogy "Egy versbe mindenkit".

Délelőtt tizenegykor feltűnően sokan vannak a kedvenc koffeinfelvételi helyén, ezért kelletlenül bár, de helyet próbál foglalni annál az asztalnál, ahol első főhősünk is a jól megérdemelt desszertre vár. A kérdésre, hogy leülhet e, az előbbi felnéz a Pesti Naplóból, majd illedelmesen feláll, és kezet nyújt felé.

Erre ő, kissé flegmán viszonozza a mozdulatot. Tipikus „na jó, essünk túl rajta” gesztus ez. Aztán a másik hirtelen bemutatkozik.

„Kosztolányi.”

A második főhősünk most megdermed. Pár másodpercig csak bámulja a felé nyújtott kezet, aztán a saját, remegő jobbjára néz. És csak amikor már kezd kínossá válni a csend, nyújtja ő is oda a kezét. Suttogó, rekedt hangját alig lehet hallani, amikor végül megszólal:

„Én Dezső vagyok.”

Mielőtt elhomályosulna előtte minden, még ennyit hall:

„Most megvagy, te nyomorult.”

A kávéházban hirtelen megváltozik a levegő. A pincér megtorpan, a tálca megbillen, az asztalok fölött egy pillanatra megfeszül a csönd. Csak a felszolgáló látja, ahogy a két vendégből, egy szempillantás alatt, egyetlen alak lesz. Mintha semmi különös nem történt volna, helyet foglal, rágyújt, és a füstön át azt a világot nézi, amely megtanította őt, mondatot fegyelmezni, de önmagát megőrizni már nem.

És talán itt kezdődik a lényeg. Nem azért fontos ez a történet, mert Kosztolányi hibátlan volt, hanem azért, mert ijesztően ismerős. Szeretjük azt hinni, hogy a szépen kimunkált mondatok mögött szépen kimunkált élet áll. Hogy aki rendet tart a munkájában, az önmagában is rendet hord. Kosztolányi ennek az ellenkezőjét mutatja. A forma nem mindig a béke jele. Néha a belső háború legfegyelmezettebb arca.

És talán ez benne a legnyugtalanítóbb. Hogy a tehetség nem mentette meg attól, amit magában hordott, csak egy ideig elfedte, vagy inkább átdolgozta mondatokká. De ettől még persze nem lesz kisebb. Inkább fájdalmasan emberi. Mert azt mutatja meg, hogy valaki lehet egyszerre a magyar nyelv egyik legnagyobb őre és a saját életének egyre bizonytalanabb őrzője. Ettől nem kevesebb Kosztolányi. Ettől közelebb jön. És ezért nem lehet elintézni annyival, hogy nagy író volt. Az volt. De közben figyelmeztetés is. Hogy a zsenialitás, a kapott ajándékok tucatjai, amelyeket magunkban hordozunk, nem mindig jelentik azt, hogy bennünk is rend van.

Kosztolányi nem azért maradt nagy, mert törékeny volt, hanem mert a töréseit is mondattá tudta fegyelmezni. De mi a helyzet velünk?

Maradj a Kikötőnél. Hetente négy nézőszög, egy város, egyre mélyebben.

1. Kikötő rovat: minden eddigi és következő írás egy helyen.
2. Ha a versek is érdekelnek: itt megtalálsz engem is, a sorok között. Várlak a verses oldalamon.
3. Verseskötetemhez kattints ide!

indexkép: kultura.hu