Az 1956-os forradalom emlékezetének politikai kisajátításáról, a történelmi mítoszok korlátairól és a szabadság ma is érvényes üzenetéről beszélt Rainer M. János történész Egerben, az október 23-i megemlékezésen. A történész szerint a forradalom valódi öröksége nem a politikai jelszavakban vagy az ünnepi szónoklatokban, hanem a múlt sokszínű megértésében, a társadalmi önszerveződésben és az igazságosság iránti elkötelezettségben keresendő.

Az 1956-os forradalom 70. évfordulóján tartott egri beszédében Rainer M. János történész a hagyományos ünnepi megemlékezésektől eltérő megközelítést választott. Mint mondta, a forradalom történetét rendszerint a hősiesség, az áldozatvállalás, a vereség és a megtorlás tragikus elbeszéléseként idézik fel. Bár ennek megvan a maga jelentősége, szerinte a történelmi események mitologizálása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy 1956 valódi üzenetét megértsük.

A történész felidézte, hogy az 1956-os forradalom nemzetközi jelentősége messze túlmutatott Magyarország határain. A szovjet rendszer elleni felkelés alapvetően változtatta meg a magyarokról kialakult képet: a magyar név évtizedekre összefonódott a szabadság eszméjével. A forradalom leverése ellenére ez az erkölcsi örökség fennmaradt, és később a demokratikus ellenzék kialakulásában, valamint az 1989-es rendszerváltásban is meghatározó szerepet játszott.

Rainer szerint az 1989. június 16-i újratemetés, amikor Nagy Imrét és mártírtársaitól búcsúztak, egyúttal a kommunista rendszer jelképes temetésévé vált. Ekkor úgy tűnhetett, hogy a történelmi mítoszok helyét végre a múlt sokoldalú megismerése veszi át. Ez azonban nem így történt.

A történész élesen bírálta az 1956-os emlékezetpolitika rendszerváltás utáni alakulását is. Felidézte Antall József egykori miniszterelnök álláspontját, amely szerint nem szabad lerombolni a forradalom mítoszát, valamint Horn Gyula elhárító hozzáállását a múlttal való szembenézéshez. Rainer úgy látja, az emlékezetpolitika hamar a romantikus hősi ábrázolás és a felejtés szándéka között rendeződött el.

Külön kitért a 2010 utáni időszakra, amikor szerinte az 1956-os forradalom sokszínű történetéből fokozatosan eltűntek az egyéni sorsok, és helyüket leegyszerűsített politikai jelképek vették át. Bírálta azt is, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a Brüsszel elleni szabadságharcot kapcsolta 1956 örökségéhez, illetve hogy a forradalom emlékére hivatkozva egyesek egy szabadságáért küzdő nép megadását tartották kívánatosnak.

A történész szerint azonban 1956 emlékezete ezeket a politikai értelmezéseket is túlélte.

„1956 egyetlen esélye a belsővé vált, megértett, sokszínű emlékezet és a türelmes, józan hagyomány” – fogalmazott.

Rainer úgy véli, a forradalom történetét nem egyetlen romantikus tablón, hanem egy 21. századi, sok apró részletből összeálló képként kellene megérteni. Ebben minden szereplőnek, minden történetnek és minden tapasztalatnak helye van. A politikai jelszavak, óriásplakátok és jelképek önmagukban nem képesek megőrizni a forradalom valódi jelentőségét.

Beszédének második felében három olyan tanulságot emelt ki, amelyet 1956 ma is kínálhat a magyar társadalomnak.

Az első a szabadság nemzetközi jelentősége. A forradalom olyan erkölcsi tőkét teremtett Magyarországnak, amely évtizedeken keresztül meghatározta az ország megítélését. Rainer szerint az elmúlt húsz évben sokat tettünk azért, hogy ez a kapcsolat meggyengüljön, de most ismét lehetőség nyílhat arra, hogy Magyarország neve újra a szabadsággal kapcsolódjon össze.

A második tanulság a társadalmi önszerveződés képessége. A történész hangsúlyozta, hogy 1956-ban a magyar társadalom szinte magától értetődően kezdte megszervezni saját életét. A forradalom ezért nemcsak az elnyomással szembeni ellenállás, hanem az értelmes, szervezett közösségi cselekvés példája is. Ez a képesség szerinte ma is fontos lehet az országban, a városokban, az egyetemeken, az iskolákban, sőt a családokban is.

Harmadikként a szabadság és a társadalmi igazságosság kapcsolatáról beszélt. Rámutatott, hogy az 1956-os forradalom résztvevői egy embertelen és elnyomó rendszer ellen lázadtak fel, ugyanakkor sokan közülük úgy gondolták, az egyéni szabadság és a társadalmi igazságosság nem választható el egymástól. Rainer szerint érdemes ma is feltenni a kérdést, hogy ezt az összefüggést továbbra is érvényesnek tartjuk-e.

A történész beszéde végén arra biztatta hallgatóságát, hogy ne kizárólag a veszteség és a gyász felől közelítsenek 1956-hoz. Úgy fogalmazott, hetven évvel a forradalom után talán lehetőség nyílik arra, hogy annak emlékezete kiszabaduljon a politikai értelmezések fogságából.

„Ünnepeljék tehát derűs lélekkel az öreget október 23-án, mert ez a szabadság ünnepe, nem csak a gyászé, és beszélgessenek vele” – zárta egri beszédét Rainer M. János.

A történész üzenetének középpontjában így nem pusztán a múlt tisztelete, hanem annak megértése állt: 1956 akkor maradhat élő történelmi örökség, ha nem politikai célokra felhasznált jelképként, hanem a szabadságról, a demokráciáról és a társadalmi felelősségről szóló közös gondolkodás kiindulópontjaként tekintünk rá.