Négy év telt el, a történet szerint. 

Az első években, annyira megsérültem mentálisan az otthoni dolgok miatt, elhatároztam, hogy én többet nem is megyek Magyarországra. A család jött szépen, majdnem minden családtagunk kikötött nálunk és Rita is haza ment évente egyszer a gyerekekkel. Valahogy én mindig végletesen gondolkoztam, ha itt vagyok, akkor itt is maradok, elég hülye hozzáállás.

Ha valaki megkérdezi, hogy mire volt jó ez az egész és azt válaszolom, hogy megváltoztam, meg hogy itt lettem férfi, azt hiszik, a pénzről beszélek, meg arról, hogy megtanultam angolul. Nem tudom elmondani, hogy igazából, itt jöttem rá a mély víz terápiás hatására. Már koránt sem vagyok szomorú, ha a gyerekeim nehéz helyzetbe kerülnek és nagyon örülök, hogy az elején ennyit kellett sírniuk, mert meggyőződésem, hogy ettől ilyen stramm emberek. 

Nagyon fontos felismerés volt, hogy többet nem áll a hátam mögött (illetve ott áll, de nem Nescafé üzemmódban, magyarán, azonnal segítünk ha kell...) a családom és a barátaim falanxa, idővel, pénzzel, energiával. Én teljesen megértem, ha valaki nem bírja a családdal járó stresszt és belefárad a gyerekezésbe. Állatvilágban is van, amelyik elefánt, gorilla, medve magára hagyja a kölyköket, meg lehet nézni a természet filmeket, mi magunk is itt szembesültünk azzal, hogy lehet évekig nem lesz senki, aki egy szabad estét biztosít nekünk baby sittinggel. Aztán persze lett segítség és barát is, meg jöttek a családtagok, de ezt mi nem tudtuk Ritával egy darabig, ezért tetszett nem tetszett össze kellett dolgoznunk és megoldást találni erre a gondra.

Egyszer, Dunbar városa mellett sétáltam a fiammal, nyakamban gubbasztott, néztük a szeles vízfelszínt. A városka olyan miliőt sugároz, hogy bátran be lehetne tenni egy prospektusba, hogy így néz ki ez az ország. Két vár a kikötőben, eltérő korokból, a kikötőben fókák feje kandikál ki a vízből, rákász és halászhajók tömzsi teste, rajtuk tetovált legénység pakol, bóják a parton és hálók. A meredek sziklákon, amelyeken madarak ezrei költenek, s fehérek a guanótól, a nyolcszáz éves erőd maradék falai omladoznak, valami hölgy védte meg a települést az angolok elől, igen híres eseménye a skót történelemnek. A városban több galéria, tele van a település művészekkel és fotósokkal, bizományi üzletek, fagyis, kávézók, lomisok, nagyon érdekes forgatag.

Szóval itt sétálunk a köves tengerparton, messze látszik egy golf pálya. Csak ketten vagyunk a parton, meg egy férfi a feleségével és a kisfiával. Valamit matatnak a kövek között, a kissrác talált egy csontot, azt mutogatja, nem értem a szavát, mert elég messze van. Fiam a nyakamban, arra sétálunk, nem is igen ügyelek rájuk, beszélgetünk Andorral a férfi odaszól.

-Figyelj már, te nem a Valér vagy?

-??????????????????????????????????????????????????

-Akkor gondolom igen, mert hallottam a magyar szót, meg most költöztünk ide, Pestről és a Pí mondta, itt lakik egy spanja valahol, akinek a fia Down szindrómás, gondoltam rákérdezek...?! Nagyon vicces...Itt éltek valahol?

-Nem, nagyon messze...Ennek mennyi az esélye, hogy itt sétálva összefussunk?

Kézfogás, nagy nevetések. Kiderül grafikusok a feleségével és éppen most határozták el, hogy elmenekülnek otthonról, annyira nem bírták a légkört. Ez valami öt éve volt.

Nem tudom, azt hiszem, hogy otthonról nem lehet látni, ha lehet így fogalmazni, nemzetbiztonsági kockázatát ennek, ha valaki szeret ilyen hivatalosan fogalmazni, de elképesztő exodusban van a hazánk. Nekem többen irogattak, hogy hungarofób vagyok, meg köpködök. Kérem tisztelettel, én nem vagyok hungarofób és nagyon büszke vagyok a gyökereimre. Biztos feltűnik, hogy mennyire szeretem a nyelvünk, amely az első kódrendszerem, elsődleges kifejező eszközöm, sokkal szebb és mívesebb, mint franciám, s angolom. Magyar népzenét és technót is hallgatok, magyarul követem a kortárs irodalmat, ez a komfortos nekem. Egyszerűen kritikákat fogalmazok meg az otthoni viszonyokkal kapcsolatban. Volt, aki kifejezetten fenyegető (pofámlapos...) leveleket írt, volt, aki csak szánakozóan köpött utánam. Azok, akik azt gondolják, csúnyán kell beszélni, árulják már el nekem, mitől nemzeti az, hogy dagadt miniszterelnök elvtárs, kémeket intéz egy megtámadott országba, magyarellenes pártot simogat Romániában, úgy adja-veszi a morált, nemzeti vagyont vagy böcsületet, mint nagyszüleim a csirkét a piacon. Azokkal az oroszokkal paktál le, akikről a kínai zsoldosaik is azt írják, hogy az egész állam egy csődtömeg, tele elmebetegekkel és piásokkal...Itt nincsenek morális szempontok, ha ez otthonról nem látszik, azt is elhiszem, szűrt híreket olvasunk, van, aki tényleg másik párhuzamos világot lát, eltérő narratívával, családi kötődései miatt mást gondol alapvetően mindenről. Azonban ez csak elméleti filozófia, a gyakorlati az, hogy fel kell kelni reggel munkába, iskola milyen, kórház milyen, ha bemegyek, hogy tüske van a körmöm alatt és ki akarom szedetni. A gyakorlati filozófia az, hogy tudok e cipőt venni és hogy mennyien vannak cuccon vagy alkoholon egy országban, mert boldogtalanok?! Ezek a szempontok, minden más fikció. Én elolvasgattam Vass Albert könyveiből is egy párat és nagyon tetszettek, erre a másik oldal mondta azt, hogy hogy olvashatok szemetet, mert náci?! A nagypapám is a náci hadseregben harcolt, és pontosan tudom, hogy Albertünk eléggé rajta volt a Dolfi hajón, de azért egy művét elolvashatom... A népszerű francia író az egyik kedvencem, kortárs. Minden művében dekadenciáról is, és imádom az írásait, úgy, hogy se nem húzok fel kokaint prostik fenekéről, se nem járok orgiákra, sem nem vagyok alkoholista, aki egyedül iszik otthon, egy hatalmas vagyonon ülve. De akkor csak középosztály alsó emberekről olvassak, akik street artoznak, meg 3 gyerekük van, mert ez vagyok én?

Szóval fiktív dolgokon lovagolunk, közben szétlopták, szétrohasztották az országunk. Mikor először haza mentem, pár év után, a sokak által magasztalt Eger, egy egyre koszlottabb, szegényebb város képét mutatta és mikor bicajjal elsuhantam a Krisna templom melletti 421 sorban álló szegény mellett, azt hittem félrenyelem a nyelvem, annyira megdöbbentem a nyomor láttán. És ez nem fikció, mert mások is ezt mondták, akik évekig nem voltak otthon. Olyan, mint amikor találkozunk 5 év után az ismerőssel, sokkal jobban látjuk a változásait, mintha egy szobában laknánk vele.

Egy exodusban vagyunk, amit lehet Önök nem is látnak otthonról. Minden hónapban jönnek ki az adatok, hogy alig születik gyermek, egy 9 milliós országban. Kétezer gyerek egy hónapban, egy 9 milliós országban. Tudják miért? Azért mert egyrészt minden nyugati civilizációban esik a gyerekvállalási kedv, olvasgassanak Japánról, megértik, miért javaslom. Aztán ezen belül a régiónk is kiürül, olvassanak Bulgáriáról, s majd megértik, miért mondom. Aztán sokan nem mernek vállalni a bizonytalanság miatt, s ez is érthető valahol. Az utolsó pedig ezen felsorolásban, hogy a szülők, nem otthon szülnek, hanem itt. Magyarok ezreivel találkoztam, akár személyesen, akár csak hírből utazásaim folyamán, s ezen honfitársak, már nem otthon élnek. El sem tudják képzelni, mennyien adnak el mindent és menekülnek el kétségbeesetten otthonról. Adnak el házat , kocsit és nem csak a megélhetési válság miatt, hanem a hangulat miatt is, hogy nem akarnak zombit a gyerekeikből az érettségin, hogy nem akarnak abból a rossz kedvből többet. Az ár elég magas, minden alkalommal elmondom, rohadt nehéz volt talpra állni itt és most is sokszor csak keresem a helyem, 8 év után… csemege!

Itt vannak a grafikus házaspár, a színész, aki most Kínába megy dolgozni a családdal, 2 gyerek. Itt van a grafikus hölgy lengyel férjjel, a szakácsnő, a takarítónő. Itt van a műanyag kerítéseket értékesítő testépítő barátunk, a programozó a banknál, az otthon raktáros, de mára, itt már vezető programozó fiatalember. Itt van az építő, a mérnök. Berlinben az ex-matek tanár egy elit pesti gimiből, komplett családdal, Barcelónában a másik barát, Londonban hirtelen meg sem tudom számolni hány kontakt, mindenki családostul és bebetonozva a helyzetbe, felsővezető és speciális tanár és házmester, eddig 40 gyereket számoltam össze, a szűkebb környezetemből, fejben. Majorkára menekült a következő, akinek nem voltak anyagi gondjai, de a falusi tanító nénik megbolondították, gonoszkodtak a gyerekeivel, mert nem erre ment haza Angliából, egy szekér pénzzel.

A sarkon dolgozik a magyar pizza futár, akinek addig üvöltözött a főnöke, hogy gyomorfekélyt kapott és amikor azt üvöltötte az arcába, hogy el lehet menni, nekivágott nulla angollal...57 évesen. Ehhez mi kell? Ez normális?

Ezek kérem nem kitalált emberek.

Tovább is van, mondjam még?

Elveszekednek (olvasom a magyar sajtót, de egyre nagyobb a távolság, egyre jobban teret kapnak az infók, kívülálló lettem...) azon, hogy mit kellene csinálni a kismacskák gyilkosaival, meg hogy lehet-e a melegeknek vonulni. Vita arról, hogy mit mond pár pojáca ünnepeken, olyan emberekről, akik 500 éve éltek. Megy a diskurzus filmsorozatokról, ki mennyit lopott, neked chanel, nekem panel. És közben, a sok száj karate mester, nem akarja látni, azt a pár kérdést, ami döntő.

Globális felmelegedés, hazánk elsivatagosodása.

A profitorientált életszemlélet fekete füst

Országunk mentális leromlása és egy új, rabló lovagokból kialakult hatalmi elit.

Globális háború eshetősége.

Ordas eszmék ébredezése, mert elfogytak a nehéz idők szemtanúi és mint bumeráng, sóvár vágya közeleg annak, hogy immár ezredjére, megint tönkretegye magát Magyarország, de maga az egész emberiség.

Sior korábbi munkái itt érhetők el az Egri Ügyeken, de ha az újabbakra is kíváncsiak vagytok, akkor az instagramon vagy a facebook felületén is felkereshetitek.