Ma van az autizmus világnapja. Egy apuka véleményét olvashatják.

Nekem épp olyan felejthetetlen emlék az, amikor először másolt le feliratot a kedvenc rajzfilmje főcíméből szivacsbetűkkel négy évesen, mint másnak az első szó, amit kimondott a gyerek.

Amikor ezeket a sorokat írom, kevesebb, mint egy óra múlva április másodika lesz, az autizmus világnapja. A fiam még nem alszik. Énekel. Mi így hívjuk, amikor hangoskodik. Megint nehezen fog elaludni és megint nehezen fog felkelni. Pedig szeretnénk elmenni holnap az autizmussétára. 

Megengedték, hogy behozza magával a játszóházat, amely megtetszett neki az egyik szobában, ahol megvizsgálták, mert nem akarta elengedni. Ő leült vele a játszószőnyegre és mi róla beszéltünk. Már nem emlékszem, hogyan jutottunk ki az épületből. Beültünk az anyósom autójába és ő megkérdezte, hogy mit mondtak? Autista? Először azt mondtam, hogy nem. Nem tudtam, hogyan mondjuk el. Pár hónapja halt meg az édesanyám és a kislányunkat vártuk. A fiunk majdnem három éves volt akkor és még nem beszélt. Már autizmusspecifikus fejlesztést kapott, de az „a” betűs szót csak orvos mondhatta ki. Pedig a diagnózis megnyugtatja az embert. Legalább tudjuk merre kell menni és már nem vesszük a szívünkre a kéretlen jótanácsokat. „Túl sok beceneve van, azért nem hallgat a nevére. Mozogjon többet, vigyük levegőre. Biztos el van kényeztetve, ne veszekedjünk annyit.” Ma már nem fejtik meg, hogy mi hol rontottuk el, a címben idézett mondaton már csak udvariasan mosolygunk, a gluténmentes diéta ötletére annyit mondunk, hogy nem lisztérzékeny. Hol így állnak hozzánk, hol úgy. Új lakhelyünkön a pedagógiai szakszolgálat vezetőjétől kaptuk meg, hogy „tetszettek volna májusban gondolni a bölcsődei elhelyezésre és a fejlesztésre” (nyáron sikerült eladni a lakást, ősszel költöztünk). Szerettük a kőbányai bölcsit, Zsóka nénit – aki önszorgalomból kezdte el megtanulni a kártyás kommunikációt – és Nórit, a fejlesztőt, akibe kapaszkodtunk. A játszóteret már kerültük. Furcsán néztek ránk, főleg, amikor nem akarta abbahagyni a hintázást, így inkább sétálni jártunk vagy vonatokat nézni az állomásra, a bölcsiben viszont megtanulta a többiektől, hogy kell hajtani a gyerektriciklit. „Apuka, otthon mindig be vannak csukva az ajtók? Nem hagyja, hogy nyitva legyenek.” Így kezdődött és idővel mindenki elfogadta a bogarait, lehetett saját talicskája és saját Thomas  gőzmozdonya. Jelenleg egy gyerekkönyvvel vagy egy Rubicon számmal járunk az oviba és mindenhol hinták vannak a házban. A MÁK-kártyára hónapok óta várunk, így tízszer annyiba kerül az utazás. Hogy nehéz-e? Nehéz. De, ha dönthetnék, hogy holnaptól neurotipikus legyen-e, gondolkodás nélkül nemet mondanék. Nem csak azért, mert teljesen kizárt, hogy ne fogadjam el a fiamat. Nekem épp olyan felejthetetlen emlék az, amikor először másolt le feliratot a kedvenc rajzfilmje főcíméből szivacsbetűkkel négy évesen, mint másnak az első szó, amit kimondott a gyerek. És még fontosabb, amikor először játszott nevetgélve a húgával, aki addig hiába ölelgette.

Tálos Lőrinc

(a vélemnényt a reflektor.hu oldalról vettük át)