A fiatalok úgy lázadnak a szüleiktől kapott világ és a rendszerváltás által nyújtott valóság ellen, hogy fogták magukat és elhúztak innen.

Ők több százezren döntöttek: úgy lázadnak a rendszer ellen, hogy nem vesznek részt benne. Ez a mai magyar társadalom '68-as élménye.

1968 viharosra sikeredett. Abban az évben érte el csúcspontját világszerte a már évek óta növekvő elégedetlenségi hullám. Európában és az Egyesült Államokban egész generációnyi fiatal ébredt öntudatra és csapott az asztalra. Mintha akkorra érett volna be, hogy közösen kimondják: na ebből elég! Nem voltak megelégedve sem azzal a világgal, sem azzal a jövőképpel, amit örökül kaptak szüleik generációjától.

A sors természetes fintora volt, hogy e generációnak a szülei bőven el voltak foglalva azzal, hogy a második világháború lezárása után egyáltalán újrakezdjék az életüket valahogy a romok alól. Az ő életüket kettévágta a világháború, örültek, hogy vége van. Erejük nagyrészt elment az újjáépítésre, és arra, hogy feldolgozzanak be nem gyógyulható személyes traumákat. Rendet akartak, mely fogalmat sokan közülük egy az egyben a békével azonosítottak.

A gyerekeik pedig saját értelmezésű szabadságot akartak, ami elgondolásuk szerint meghaladta a zárt rendet. Az akkori helyzet további fejtegetése viszont nem e írásnak a feladata. Csupán a generációk közti ellentmondásra akarta felhívni a figyelmet. Sőt, a mostani gondolatmenet szempontjából teljesen lényegtelen, hogy milyen ideológiák mentén küzdöttek a '68-as fiatalok, vagy hogy, harcuknak volt-e értelme egyáltalán.

Így nézve az sem fontos, hogy Cohn-Bendit, meg az sem, hogy hippik, meg az sem, hogy vajon az akaratnélküliség akaratának diadala volt-e az egész hajcihő. A lényeg most az, hogy volt egy generáció, amelyik megszületett a II. Világháború végén, majd midőn fiatal felnőtté vált, tele lett a töke mindazzal, amit látott maga körül. Nem olyan lovat akartak. Erre adtak egy választ, ami nyilvánvalóan ellenkultúrája volt az addig regnáló sztenderdeknek.

Hosszú évekig meg voltam győződve annak törvényszerűségéről, hogy történelmi fordulópontok után cirka 20 évvel történik valami a mindennapi életet alapjaiban meghatározó társadalmi változás. Így voltam a mi kis rendszerváltásunkkal is. Biztos voltam abban, hogy amikor 2010 körül öntudatos réteggé érik a rendszerváltás környékén született és y-generációnak mondott fiatalság, akkor egyszer csak elkezdik követelni a részüket a nagy közösből. Érdekérvényesítésben, érdekképviseletben, hatalomban, élettérben.

2012 vagy talán 2013 volt az, amikor rádöbbentem, hogy ebből itt Magyarországon nem lesz semmi. Vakartam is a fejem, hogy mégsem általános érvényű, az emberi létet lefedő szabályról van akkor szó?

Ma már azt gondolom, hogy a lázadás mégis megtörtént. Csak nem úgy, hogy ezek a húszas éveiket élő srácok elkezdték volna belakni a közéletet. Éppen ellenkezőleg. Ők úgy lázadtak a szüleiktől kapott világ és a rendszerváltás által nyújtott valóság ellen, hogy fogták magukat és elhúztak innen. Ők több százezren döntöttek: úgy lázadnak a rendszer ellen, hogy nem vesznek részt benne. Ez a mai magyar társadalom '68-as élménye. Sőt, a lengyel és a román nemzet '68-as élménye is ugyanez. Nem megváltoztatni akarták a szüleiktől kapott világot, hanem megszabadulni tőle, minél messzebb menekülni attól. Kevés ennél szomorúbb és reménytelenebb dolgot élhet meg egy nemzet. Kérdés az, hogy milyen felelőssége van ebben annak a hatalomnak, mely vezetője azzal üti el a kérdést, hogy kalandvágyból mentek el, és elkezd örömködni a még hátrahagyottaknak hazaküldött pénzeknek. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk és a kiábrándító válasz az lesz, hogy nem fognak hazajönni, mert nincs miért.

Nuszbaum Tibor

Az írást a reflektor.hu oldalon találtuk.